A legtöbb történetben a születés aktusát röviden letudják. Az anya lefekszik, nyom és hopp, kint is van a baba. A valóság azonban nem is állhatna ennél távolabb. Ken Follett: Kaland Afganisztánban című könyvében az író 14 oldalon keresztül, minden részletre kiterjedően meséli el egy szülés történetét. Számomra ez volt az első alkalom, hogy ilyen részletes szemléltetéssel találkoztam. A második a Pieces of a Woman, ahol azonban a megrázó élményt egy tragédia teszi felejthetetlenné.

Martha és Sean első gyermeküket várják, lelkesen készülnek a családi életre. Kórház helyett az otthonszülést választják, a folyamat alatt azonban szörnyű tragédia történik: a kisbaba a szülés után pár perccel meghal. Ezután a szülők és a közeli rokonok lelki stációinak változásait követjük nyomon, miközben a szülésnél hibázó(?) bába ellen országos boszorkányüldözés zajlik - amiben nem nehéz megtalálni a párhuzamot Geréb Ágnes esetével. A műben azonban nem a vádlotton, se nem a tárgyaláson, hanem a gyászon és a veszteséget ért családon van a hangsúly.  

Mundruczó Kornél és Wéber Kata története egy gyermek elvesztését követő gyász feldolgozását járja körbe. Mindenki máshogy éli meg a tragédiát és más megoldást választ a feldolgozásra. Valaki tombol és felelőst keres, van aki önpusztító üzemmódba kapcsol, valaki elnyomja magában és megpróbál továbblépni. Nincs egzakt megoldás, ami biztos, hogy valami örökké megváltozik.

Amiért a Pieces of a Woman bizonyára hosszú ideig fennmarad a köztudatban, az a produkció első félórája. A szülést egy hosszú, 24 percig tartó vágatlan jelenet mutatja be. A színdarabot idéző epizód tudatosan nélkülözi a vágás adta kibúvókat: nincs menekvés vagy búvóhely, ezt végig kell néznünk. Az operatőr folyamatosan váltogatja a tempót és a fókuszt, egyszerre enged bepillantást az élet egyik legintimebb pillanatába, ugyanakkor bizonyos mértékű távolságtartás is felfedezhető - mindezt a kézi kamera felvételekre jellemző életszerű módon, de a kellemetlen remegések nélkül (persze ezt segítette egy digitális stabilizátor). Mundruczó Kornél ihletett érzékkel irányította az operatőrt egy fülesen keresztül, mikor épp mit mutasson. Garantáltan görcsben tartja a gyomrunkat, és semmit nem befolyásol, hogy előre ismerjük a végkifejletet. 

Számtalan szimbólum ékesíti a művet: az elmúlás, az újrakezdés és az élet metaforái, a leeresztő labda, az olvadó hó, az épülő híd, a csírázó magvak és az abból kinőtt almafa.

Mundruczó Kornél, mint a The Crown nagy rajongója választotta ki a főszerepre Vanessa Kirby-t. A színésznő a forgatókönyv elolvasása után azonnal Budapestre utazott, lelkesedése nagyon imponált a rendezőnek. A brit színésznő be akart törni az értelmiségi filmek világába (egyúttal elhagyni a Mission Impossible és Halálos iramban franchise skatulyáit), amire jobb lehetőséget nehezen találhatott volna. A brit színésznő első főszerepében magasan meghaladta az elvárásokat: máris a 2021-es Oscar-díj egyik nagy favoritja. S bár a szülési jelenetet hitelessége után ez elképzelhetetlennek tűnik, a színésznő még sosem szült gyereket. Felkészülésként számtalan házivideót nézett meg, hivatásos bábákkal beszélgetett és még egy szülésen is részt vett - aminek érdekes anekdotája, hogy a friss anyuka a színésznő és a The Crown nagy rajongója.

A film férfi főszereplőjét, Shia LaBeoufot egyelőre szexuális zaklatási vádjai miatt tiltólistán szerepeltetik Hollywoodban - hogy mi lesz a történet vége, nem tudjuk. Martha anyjaként a híres Ellen Burstyn-t csodálhatjuk, aki holokauszt túlélőként vért akar látni, Chris szerepében pedig Benny Safdie tűnik fel, aki egy másik csúcskategóriás Netflix-film, a Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems) írója-rendezője.

A Pieces of a Woman, mint a gyász és a női lélek különböző stádiumait bemutató tanulmány, egy felejthetetlen alkotás, ami büszkévé teszi a magyar embereket.  

Érdekesség, de a film alapötletét az alkotók beadták a Filmalaphoz is, ők azonban visszadobta az ötletet - biztosat nem lehet tudni, de bizonyára a Geréb Ágnes ügynek volt köze a visszautasításhoz. Ám a döntés végül szerencsésnek mondható, mivel az amerikai-kanadai forgalmazásnak köszönhetően még több emberhez jut el ez a szenzációs film - amire még Martin Scorsese is csettintett egyet. 

Robert Rodriguez a Kémkölyökkel egy merőben új műfajt teremtett meg - a gyermekded, de szuperlátványos mesét, szürreális díszletekkel és infantilis szuperhősökkel. Imádtuk. A folytatások viszont egyre gyengébbek lettek, így a műfaj jövője kérdésessé vált.

A We Can Be Heroes (az IMDB szerint magyarul a Mindenkiből lehet hős cím alatt fut) a Netflix legújabb, magyar szinkronnal is elérhető gyerekfilmje, aminek minden pillanatából egyfajta Kémkölykök utóérzés sugárzik - és nem csak azért, mert tisztában vagyunk a rendező személyével, a történet is szinte teljesen megegyezik.

Undorító, csápos földönkívüliek támadják meg a bolygót. A Föld összes szuperhősét riadóztatják, sajnos azonban az idegenek erősebbnek bizonyulnak és mindegyik hőst foglyul ejtik. Az igencsak Trumpra hajazó elnök bejelenti a támadók dekódolt üzenetét: el akarják foglalni a bolygót. A hősök gyerekei, akik ugyancsak szuperők birtokában vannak, úgy határoznak, megmentik szüleiket a fenyegetéstől. 

Sikerült-e Rodrigueznek feltámasztania a műfajt és visszaadni a Kémkölykök báját? A rövid válasz: igen. Nyilvánvalóan nem egy, a filmtörténetet újraértelmező alkotásként kell rá a tekinteni, szórakozásként tökéletes kikapcsolódással, főleg ha gyerek is van a háznál. Felnőtt fejjel nézve néhol kínos és bugyuta, de gyerekszemmel bájos, vicces és tanulságos a film. Ami hatalmas pozitívum: a szuperképességek rendkívül kreatívak és látványosak. A rodriguezi képi világ szemet gyönyörködtető, a mexikói rendezőnek ez mindig is nagyon ment. 

A filmben jórészt eddig ismeretlen gyerekszínészek cuki alakításait láthatjuk - habár ismerős lehet például a vízmozgató Guppy-t megformáló kislány, aki a szintén netflixes Madarak a dobozban során viselte ügyesen szemkötőjét. A felnőtteknél más a helyzet: nagyot menő The Mandalorian sisakos sztárja, Pedro Pascal és a Narcos-béli partnere, Boyd Holbrook ismét együtt játszik és a szebb napokat látott Christian Slatert is felfedezhetjük egy hős szerepében. 

Cápasrác és Lávalány megjelenése után végig azt vártam, hogy megjelennek a Kémkölykök is, de sajnos csalódnom kellett. A régi szuperhősök közül egyébként a lány, Taylor Dooley játszotta el újra a karakterét, Taylor Lautner offolta a szerepet - bár igaz, ő nagyobb karriert futott be végül a Twilight-filmekkel.

Zárógondolat: azért Replay képességét - aki néhány másodperccel vissza tudja forgatni az időt - úgy gondolom, sokan megirigyeljük. Gondoljuk csak arra, mennyivel könnyebb lenne rulettezni a kaszinókban. Vagy például a darts-bajnokságot akárhányszor dobhatnánk a kiszállóra. Nem lenne több bajunk az életben, az tuti. 

1. Mads Mikkelsen, a.k.a. Le Chiffre 

Kezdjük a sort a film első számú főellenségével, a számtan- és pókerzseni (lehetne ennél baljósabb jelzőket találni?) Le Chiffre-vel. Le Chiffre-ben a kettősség megjelenítése volt a film egyik legjobb döntése. Kitűnően illesztették be a történetbe az önmagát menteni próbáló, és ezért folyamatosan küszködő gonoszt. Nem egy uralkodó, mindenki felett álló, magabiztos ellenséget kapunk (mint pl. Blofeld), hanem egy ugyanolyan átlagos embert, mint bárki más – épp csak egy kis plusz pszichopátiával. Mads Mikkelsenről már több filmben kiderült, hogy a kisujjában van bármilyen, mélyebb érzelmet kimutató arckifejezés, de jelen esetben ez a lekonyult szemű, szerencsétlen bankár kimondottan jól áll neki és teljesen átadja a figura már említett gyengeségeit.

2. Eva Green, mint Vesper

Eva Green tökéletes Bond-lány, kisugárzás, külső, tekintet, csáberő egytől-egyig 10/10 pont – nem csoda, hogy James Bond pont belé lesz szerelmes. Eva Green az egész film alatt árasztja magából az önbizalmat – az az érzésünk, hogy minden az ő kénye-kedve szerint történik. Aztán kiderül, hogy nagyjából így is van, de aztán ezek az emberek is pórul járhatnak néha.

3. Daniel Craig, a valaha volt legjobb James Bond 

Igaz ez kissé szubjektív kijelentés, mert valójában a könyvbéli James Bond figurát Sean Connery adja vissza a leghűbben (meg aztán ízlés és pofonok), ugyanakkor Daniel Craigről higgyük el messze a leginkább az eddigi 6 színész közül, hogy ő valóban Anglia halálos fegyvere, aki engedéllyel öl. Eleinte sokan leírták, hogy nem illik rá a 007-es szerepe, de mára szerintem már a kétkedők is belátták, hogy az egyik legjobb választás volt a világ leghíresebb filmes karakterének megformálására.

4. You know my name – A legjobb JB betétdal 

James Bond film nem létezik agyonsztárolt James Bond betétdal nélkül. Rengeteg ikonikus dal született már 007-es történetekhez, s míg a Skyfall talán a világ egyik legtúlértékeltebb zenéje, addig a You know my name-ről méltatlanul elfeledkezett mindenki. Pedig ez a dal adja vissza legjobban az egész univerzum hangulatát, zúzós rock zene, amely tisztán megmutatja a néhány éve öngyilkos lett Chris Cornell zsenialitását.

...the coldest blood runs through my veins, you know my name

5. Madagaszkári üldözési jelenet 

Habár a film első jelenete James Bond legelső gyilkosságait mutatja be fekete-fehérben (ami amúgy kurva jó), úgy gondolom mindenkinek a Madagaszkáron végig menő üldözési jelenet maradt meg a film elejéről. A majdnem negyedórás hajsza minden idők legnagyobb filmjeleneteinek sorát gazdagítja. A legjobb rész mikor Daniel Craig szimplán áttöri gipszkarton falat, amit az üldözött azelőtt egy bravúros mozdulattal ugrott át.

6. A pókerjátszma – lehetetlen, de kit érdekel?

A mű legviccesebb jelenete: a híres pókerjátszma utolsó leosztása. Egy flöss, egy full, egy erősebb full és egy színsor. Ráadásul 4-5-6-7-8-al. Napjában többször is megesik egy ilyen leosztás, nem? Valaki pls számolja már ki, hogy ennek mekkora esélye… De attól még zseniális az egész

7. A mérgezés 

Itt aztán senki sem sebezhetetlen. Konkrétan meghalhatott volna a főszereplő, ha nincs egy Bond-lány, aki megmentse. S mindez egy szimpla mérgezés következtében. Azért ennél lehetne óvatosabb is egy titkosügynök, nem? Ez nem hasonlít a Pierce Brosnan-filmekre, ahol konkréten percenként ezer golyót lőnek ki rá, mégsem találják el.

8. A kínzás 

Ha ki kellene választanunk, hogy melyik jelenet maradt meg legjobban a filmből, mire voksolnánk? A legelsőt, ahol fekete-fehérben kísérjük végig James Bond első (és második) gyilkosságát? Vagy a már említett madagaszkári üldözési jelenetet? A lehetetlen póker leosztást? A mérgezést? A reptéri hajszát? Nagyon nehéz a választás. Egy azonban biztos, hogy ami mindenki számára – és itt főként a férfi nézőközönségre gondolhatunk – megmaradt, az tök-ütlegelő-kínzás jelenet. S nem elég, hogy rémes, de még ezt is viccessé tudták tenni nekünk 

9. Happy end? 

Hát az nincs. Végre nem egy hollywoodi hülyeséget, hanem egy valóság szagú befejezést láthatunk.

10. James Bond, mint popkulturális ikon  

Egy szavazáson, ahol minden idők legikonikusabb filmes karaktereit listázták.
A harmadik Indiana Jones lett.
A második Darth Vader.
Szerintem kitaláljátok, hogy ki lett az első…
S ennél többet szerintem nem is kell mondanom erről az egész jelenségről.

Guy Ritchie az elképesztően cool gengsztermozik atyjaként került a köztudatba. Első két filmje, A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső, valamint a Blöff a mozis popkultúra szerves része. Kevés embert ismerünk, aki nem tudna idézni egyikből vagy másikból.

Hogy aztán mi történt az évek során a rendezőzsenivel, senki se tudja (a rossz hírek szerint Madonna befolyása, de ezt senki nem tudta eddig bizonyítani). Ami biztos, hogy első filmjeihez képest rendkívül pocsék alkotásokat sikerült magából kipréselni, és sokan már temették az egykori nagydumás alkotót.

“Guy Ritchie Anglia válasza Quentin Tarantinóra”

Egészen 2019-ig kellett várnunk a reneszánszra: Guy Ritchie ismét megmutatta, hogy ki ő valójában, és miért kedveljük annyira a filmjeit. 

Az Úriemberek (angolul: The Gentlemen) ötvöz mindent, ami a vagány brit gengsztermozikra jellemző: rettenetesen humoros, brutálisan fordulatos, valamint örök legendákat és aranyköpéseket teremt. 

A történetről ultra röviden: Mickey Pearson (Matthew McConaughey) el szeretné adni jól jövedelmező marihuána birodalmát, hogy elvonulhasson a jól megérdemelt nyugdíjába. Az adásvétel viszont nem megy olyan könnyen, mint azt első hihetnénk. Sorozatosan ismerkedünk meg az érdekes alvilági alakokkal, akik így vagy úgy, de kapcsolatba kerülnek az egész történettel. Az életben maradási esélyek alacsonyak... Mindeközben pedig egy oknyomozó riporter Pearson első emberét zsarolja meg a sztori kitálalásával. Jó ötlet ez vajon?

Guy Ritchie az Úriemberekkel újból “ravaszazagyas” és “blöffös” magasságokba emelkedett, és reméljük, hogy ez a jövőben sem változik.

"Az író mindig a fejében dolgozik” állítja Javier Bardem és meghúzza a feles poharat. Ugyan előttem most semmiféle tudatmódosító ital nincsen, megpróbálom leírni nektek Sally Potter új filmjével kapcsolatos gondolataimat.

A kissé különc Sally Potter roppant megosztó filmkészítő. Életműve egyaránt tartalmaz frenetikus műveket (A vendégek), mély, de középszerű drámákat (Ginger és Rose), valamint – számomra - teljesen érthetetlen maszlagokat. Vegyük csak a rendező antréját, az Orlando-t, amiből én - bizonyára velem van a baj - csak annyit fogtam fel, hogy az androgünre megművelt Tilda Swinton benne van meztelenül (aki erre vágyik, inkább a Hadszíntért nézze meg, mert ott egy kemény sztorit is kapunk a pucérság mellé).

Visszatérve Sally Potterhez és legújabb filmjéhez, a The Roads Not Taken ugyancsak a megosztó alkotások sorát gazdagítja. A cselekmény három helyszínen és három valóságban zajlik: 1. New York, ahol a demenciában szenvedő, magatehetetlen Leót (Javier Bardem) odaadó lánya, Molly (Elle Fanning) ápolja. 2. Mexikó, ahol Leó feleségével, Doloresszel (Salma Hayek) a Holtak Napja alkalmából egy fontos sírt készül meglátogatni. 3. Görögország, ahol a regényíró Leó magányos tölti mindennapjait, és ráakaszkodik egy német turistalányra.

Számos hiányosságot róhatunk fel a filmnek. A történetnek nincs tiszta konklúziója, nem jutunk el A pontból B-be, és olykor feleslegesen túlragozott a cselekmény – például egyszer már láttuk, hogy Leó egy szimpla fogászati ellátással sem képes megküzdeni, szükségtelen utána még két további orvosi kezelést bemutatni. Emellett a karakterek sem cizelláltak, a két feleség személyiségének csak a felszínét kapargatja a film, és Molly ragaszkodásának okai szintén kifejtetlenül maradnak. Leó egyszer demens, tehát mondhatni személyiség nélküli, máskor simán nem képes szembenézni gyászával, harmadszor majdhogynem nihillista. Szinte semmit nem tudunk meg senkiről és a köztük lévő kapcsolatukról.

Sajnos az első megtekintésnél nem 100%-ig érthető, mi volt a rendező célja és mondanivalója a filmmel – ám közel sem biztos, hogy mégegyszer meg akarom nézni. Ma már ennél több kell.

Ami pozitívum: a dimenziók közti ugrások nem zavaróak, könnyen elkülöníthetők a helyszínek és tudatállapotok, amelyek egymással összehangban vannak. Javier Bardemet és Elle Fanninget senkinek nem kell bemutatni, itt is mesteri munkát végeznek, mint mindig, Milena Tscharntke személyében pedig egy álomgyönyörű német színésznőt ismerünk meg.

A The Roads Not Taken-ről minden jó és rossz tulajdonsága mellett fontos megjegyezni, hogy a művész- és közönségfilmek határvonalán járkál, és inkább az első csoport felé konvergál, tehát csak azoknak ajánlott, akik fogékonyak ezen művészi allűrökre. Ők nem fognak csalódni, a többiek inkább A vendégeket nézzék meg.