A novella, ahol a csattanó a legutolsó szóban lakozik

marlene-dietrich--35280.jpg

Agatha Christie: A vád tanúja (in: A vád tanúja, 1933)

Közel sem tartom a legolvasmányosabbnak, de imádom Agatha Christie regényeit. Könnyűek, rövidek, izgalmasak és olyan eredeti stílus lengi körül az össze könyvét, mint szinte senki másét. 

A vád tanúja volt az első novelláskötet, amit az írónőtől olvastam. Abban tér el a megszokott teljes estés regényektől és hasonszőrű novelláitól, hogy jelen kötetben a gyilkosságok helyett inkább az átveréseken és svindliken van a hangsúly. Őszintén szólva, némely esetben kimondottan üdítőék voltak ezek a kidolgozott átverések, mert egy idő után már unalmas azt várni, hogy most épp megfojtják, megmérgezik, lelövik, leszúrják, leütik vagy épp lelökik-e egy magas helyről az áldozatot.

„Én tudtam, hogy…” A vád tanúja utolsó mondata (részlet)

A sok-sok Hercule Poirot és Jane Marple történet után (én Poirot-párti vagyok, szerintem előkelő helyet foglal el a legeredetibb fiktív karakterek top tízes listáján, ám ennek ellenére a Marple-regények jobban tetszenek) jó érzés néha olyan Christie-sztorit olvasni, ahol egyikük se szerepel - ezekből nagy kedvenc még az N vagy M, vagy a Miért nem szóltak Evans-nek, hogy a Tíz kicsi négert ne is említsük.

A vád tanúja is eszerint jár el, a két főszereplő közül az egyik az ismeretlen Leonard Vole, akire rá akarnak bizonyítani egy gyilkosságot, a másik pedig egy ügyvédje, aki viszont ez ellen harcol (s mellettük szerepel benne Leonard felesége, hogy jelentéktelen vagy jelentős szerepben, azt mindenki döntse el maga). A novellával kapcsolatban azonban felmerült bennem egy égető kérdés, amire választ várok:

Hogyan lehet úgy megírni egy történetet, hogy a csattanó szó szerint az utolsó szó legyen? Persze az ember már a cselekmény közben is sejt egyet s mást, hogy valami nincs rendben, de azért  közel sem biztos a dolgában. A legutolsó szóig nem tudjuk, hogy mi történt egészen pontosan. Egyszerűen zseniálisan építette fel az írónő az egész forgatókönyvet, már az első nagyobb fordulatra is felkapjuk a fejünket, de csak várjuk ki a végét. Aki még nem olvasta, azonnal tegye meg, az azonos című novelláskötet legelső darabja.

Nem mehetünk el a szó nélkül a méltán ismert, 1957-es filmes adaptáció mellett sem. Billy Wilder rendezésében csodálhatjuk meg az írónő történetét, Charles Laughton, Tyrone Power és a karizmatikus Marlene Dietrich főszereplésével. A filmről vegyesek az érzéseim, de csak azért, mert annyira szerettem a novellát és annak egyszerűségét. A filmben jobban összekuszálják a szálakat, hogy kitöltsék a játékidőt, feleslegesen hosszú a felvezetés és az egész cselekmény kibomlása.

Mindezek mellett pedig pont a történet legvégét változtatták meg olyan minőségben, ami ugyan dramaturgiailag helytálló és érdekes, számomra viszont óriási csalódás volt. Egy megtekintésre azonban mindenképp érdemes, de szigorúan a novella után. Egy kis érdekesség: biztos sokan olvastátok, hogy Quentin Tarantino nagyon szépen megkért minden cannes-i moziba járót, hogy legyen kedves és ne spoilerezze el a Volt egyszer egy Hollywood... végét. Nos, nem ő volt az első. A vád tanúja korai vetítésein a nézők kaptak egy kártyát, amit alá kellett írniuk. A kártyán ez állt: "I solemnly swear I will not reveal the ending of Witness for the Prosecution." Szerintem mindenki érti a lényeget :)

Agatha Christie-nek egyébként saját bevallása szerint nagyon tetszett a film.

Címkék: Könyvbokor