Amikor Marion Cotillard a munkájáért küzd...

A Dardenne-fivérek újfent egy munkával (jelen esetben annak hiányával) foglalkozó történetet mutatnak be a Két nap, egy éjszaka című alkotásukban. Mi történik akkor, amikor az ember csak önmagára számíthat? Hogyan tud az ember talpra állni, mikor már az utolsó reménysugár is elhalványodik? A belga testvérpár itt is a rájuk jellemző, végletekig naturalista és egyszerű ábrázolásmódot választotta: egy kézi kamerával követik a főszereplőt és kálváriáját, mindenféle sallang vagy művészi hatásfokozás nélkül.

 

A főszereplő, a betegszabadságon lévő Sandra egy telefonhívást kap, ami láthatóan nagyon felizgatja. Mint kiderül, a napelemgyártó cégnél (ahol dolgozik) a válság miatt egy "apróbb" szavazás volt: a munkavállalóknak választaniuk kellett, hogy vagy megkapják a szokásos évi bónuszt, vagy Sandra tartja meg az állását. A kettő együtt nem megy, nincs rá keret. A többség a bónuszt választotta. Sandra ezt igen rosszul viseli, de némi vívódás és támogatás után úgy dönt, küzdeni fog a munkájáért és a hétvégén egyesével végig járja a kollégáit, hogy egy megismételt szavazáson megfordítsa a végeredményt. Sajnos azonban a kollégák nem igazán szeretnék megváltoztatni a szavazatukat, mindegyiküknek szüksége lenne az ezer eurós bónuszra. Tizenhat emberen múlik, hogy alakul Sandra sorsa, legalább kilenc embert maga mellé kell állítania.

 

A mű szívbe markolóan mutatja be Sandra küzdelmét. Nehéz kérdéssel állunk szembe. Lemond-e az átlagember ezer euróról, hogy egy kollégája megtarthassa az állását? Nyilván az egyértelmű, gyors válasz az lenne, hogy persze, lemond. Viszont mi van akkor, ha ezt a pénzt beleszámoltuk az éves költségvetésbe? Mikor épphogy hónapról-hónapra kijövünk valahogy a keresetünkből és ez a plusz egy hatalmas segítség? Ha épp a gyerekünk továbbtanulása múlhat ezen? Sajnos semmi sem olyan egyszerű, mint elsőre gondoljuk. S kinek van joga megkérdőjelezni az emberek döntését? 

 

Mint a belga rendezőpáros legtöbb filmjét, ezt is valós cselekmények ihlették, illetve saját bevallásuk szerint a Tizenkét dühös ember történetéből is sokat merítettek. A film egy belga tartományban, Liège-ben játszódik, ahol 23%-os a munkanélküliségi ráta. Így még jobban meg tudjuk érteni Sandra keserves küzdelmét munkája visszaszerzéséért.

 

Marion Cotillard már azelőtt igent mondott a szerepre, mielőtt egy oldalt is elolvasott volna a forgatókönyvből - elég volt neki az a tény, hogy a Dardenne-fivérek filmjében szerepelhet. A rendezők még sose dolgoztak együtt világszinten ismert színésznővel. Mint mondták, kifejezetten az volt a céljuk, hogy Cotillard-ot átalakítsák a szépségideálból egy hétköznapi, dolgozó anyává. A színésznő játékát széles körben méltatták és felháborodással fogadták, hogy Cannes-ban nem kapta meg a legjobb női alakítás díját. Ez volt egyébként a Dardenne-fivérek hatodik filmje, amit Arany Pálmára jelöltek, viszont az első, amely díj nélkül jött el a fesztiválról. 

 

A film közepe felé van egy rendkívül erős pillanat, amely megmutatja, hogy milyen apróságokon múlhat egy ember élete. Egyetlen döntés, egyetlen mondat és emberéleteket tudunk megmenteni. Semmi extra, semmi művészi, egyszerűen csak egy párbeszéd, amely elemi erővel hat. Gyomorszorító, nagyon megindító és a színjátszás csúcsa. Utoljára ilyen erős pillanatot az Én, Daniel Blake-ben láthattunk.

Címkék: film, Filmfa